A jéghideg decemberi napokon a budapestiek más épelméjű városokkal szemben imádnak kint lenni, nyüzsögni, vásárolni. Egyik pláza után a másik, egyik adventi vásár után a másik, egyik korcsolyapályáról a másikra. Mindenki rohan valahova, főleg a még megvásárolandó karácsonyi ajándékokért.
A budapesti élet különlegessége, hogy ha az ember sokáig nem jár egy vonalon, akkor szembesülnie kell a tudott vagy sejtett karácsonyi tömegekkel, akik csak úgy hemperegnek az utcán, a villamoson, a metrón. Én jó ideje kerülöm a pesti négy és hat óra közötti tömegközlekedést, vagy legalábbis próbálom. Viszont ma belefutottam. Sajnos. Bár már a felszállásra készülődésnél tudatosodott bennem, hogy ez egy olyan utazás lesz, ahol fontos, hogy gondolatban valahol nagyon máshol járjak, különben megfulladok vagy kijön a klausztrofóbiám, ennek ellenére felszálltam. Az ember lánya ilyenkor nem tud mást tenni: imádkozik, hogy ne egyen meg túl sok bojtot a másik sapkájából, vagy neadjisten hajából, hogy a másik csiricsáré lány ne téglákat cipeljen a szuper divatos O-bagjében, amivel aztán ritmikusan csapkodhatja a vádlidat, mert hogy felrakni a vállára azt a szuper műanyag szőrmével borított szépséget nem lehet ám. Aztán azért is, hogy a kisgyerek, akit kicipelnek a mínusz tizenkettő és fél fokban úgy beöltöztetve, mint egy hógolyó ne az én lábamon próbálja ki, hogy tud-e még állni egyáltalán és a csinos férfiak fokhagyma szagú lehetének elkerüléséért is ejthetnénk pár szót, de felesleges, mert azt egy átlagos napon sem lehet kikerülni. És persze azt se hagyjuk ki, hogy az öreg mami, alsó hangon nyolcvanas vajon milyen zseniális gondolati csírájából született meg az az ötlet, hogy neki is ezekben az órákban kell feltétlenül utaznia, de persze ülőhely és a szatyrain kívül bármilyen kapaszkodó hiányában az emberekkel kibástyázva magát dülöngél ide-oda, egy ritmusban az O-bag-es lány tatyójával. Félreértés ne essék nincs nekem semmi bajom a mamikkal, sőt, de innen látszik kristálytisztán, hogy vannak olyanok, akik nem fogadják el az öregedés tényét, nincsenek tisztában saját képességeikkel vagy azok hiányával. Vérmes reményeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ha én is ilyen leszek, aki csúcsidőben emberi támaszokkal és a másik ember auráját abszolút nem tisztelve utazgatok a négyeshatoson, valaki csapkodjon meg!
Ennek ellenére ma felszálltam 16:25-kor percre pontosan a négyeshatosra Pest felé. A három megálló, amire a Nyugatihoz értem, olyan volt, mintha az egy órás vonatúton érezném magam karácsony napján hazafelé. Évmilliók teltek el a fokhagymabűzös levegőben, kacér kacsingatások közepette miközben a szóban forgó néni vadul marta a karomat, hogy ne dőljön teljesen ránk. Ami nem lett volna szerencsés, mert nem szerettem volna a fokhagyma szagot közelebbről is megszaglászni, szóval nem maradt más, tűrtem. Azt kell mondjam, hogy Budáról kimozdulni olyan az év ezen időszakában, mintha Katniss-ként próbálnád túlélni az Éhezők Viadalát. És jön a kezdet, a nagy támadás, ami ilyenkor teljesen egyenlő a leszálló tömeggel. Úgy vetik rá magukat a még ki sem nyíló ajtóra, mintha konkrétan a túlélésért kellene küzdeni. Vadul rángatják magukat, hogy be tudjanak fordulni a megfelelő irányba, és bumm, a kitódulás. Majd az ajtón kilépve a fél bagázs, aki eddig tülekedett, macerált, lökdösődött egyszeriben megáll. A leszálló és felszálló embertömeg közepén. Hát a drága szívem nem tudja merre akar menni, meg ott akkor gyorsan felhívja a lányát, hogy hol vegyen kenyeret. Az ajtóban. Mintha egy másik univerzumban keringene és a körülötte álló hét és fél ezer ember abszolút csak úgy van, és megsértődik persze, ha valaki „véletlenül” nekimegy.
Az ember azt hinné, hogy megvan, túlélte, hiszen ez a harc csak a körúton megy, úgyhogy szépen lebaktattam a Nyugati aluljáróba, hogy felszálljak az éppen nem füstölő hármas metró egyik szerelvényére. De nem úgy megy ám az! Bele a csúcsba. Tudjátok, hogy mennyire sürgős az ember dolga négy és öt között? Nagyon. Konkrétan annyira, hogy a másikat simán lökjük meg egy kicsit hátulról, hátha úgy gyorsabban ér le a mozgólépcső aljára. Ez a követendő viselkedési forma, ha tömegközlekedsz. Csak, hogy tudd! Majd kezdődik az egész újra. A küzdelem. Újra meg újra. Nap nap után. És még így is hálás lehetek, hogy kimaradok az ötös és hetes busz küzdelmeiből, mert az már csak azoknak való, akik Éhezők Viadala profi küzdők.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: