Egy ideje nagyvárosban, Budapesten élek, ahol fontos, hogy mindig up to date legyél arról, hogy mik a trendek. Nem csak a divatban, hanem a társasági köreidben is. Életem nagy részét kapcsolatokban töltöttem miután elég idős lettem ahhoz, hogy egy ilyen fogalom belépjen egy lány életébe. Így tehát most is abban vagyok. A különbség csak annyi, hogy eddig a koromhoz mindig tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy mi a divat. Ám most nem tudom.
Például tudtam, hogy ki az, aki komoly, és ki az, aki nem. Valahogy a nők tudják az ilyet már a tinédzser éveikben is. Ám míg akkoriban tudtam, hogy minek kell történnie vagy minek kell megtörténnie, addig most elég zavaros.
25 éves vagyok és mostanában sok mindent hallok, ám nem tudom biztosan, hogy most minek is kell történnie. És mi van akkor, ha a komoly kapcsolat ellenére nem érzi magát az ember lánya képesnek arra, hogy felhagyjon a szingli életével? Nem azt mondom, hogy a nagy őt vagy kis őt ezért el kellene hagyni, csak annyit, hogy még az a habos babos családos romantikus idill várat(hatna) magára.
Persze mindenki azt mondja, hogy ezt érezni kell, de mi van akkor, ha az, akivel vagy ezt nem várja meg? Hiszen ki tudja, hogy neked hány év kell még ehhez?
És persze minden találkozás és szakítás okkal történik, de mi van akkor, ha azon az emberen már túl vagy, akinek már oda is adtad a fiatal korodat? Ezt vajon honnan lehet tudni? A mai világban illik még azon gondolkodni, hogy eltékozlod a fiatalkorodat egyetlen ember mellett ahelyett, hogy megtapasztalnád, hogy mik vannak még kint a világban? Hiszen annyi csodálatos ember van, akit még megismerhetnénk. Pont abban az iróniával teli korban vagyok, amikor csak a két végletet látom, hogy valaki vagy nagyon szingli vagy nagyon házas. És itt vissza is kanyarodhatunk az eredeti kérdéshez: vajon 25 évesen mi a trend? Ez egy sorsfordító kor? Amikor már “illik” megállapodni és kitartani? Kell az a félelem a szakítás után, hogy mi van, ha nem kellek másnak? Mi van, ha eldobom a férfit, aki szeret, azért mert én még nem találtam meg önmagam és nem állok készen? És a legijesztőbb kérdés az egészben, hogy mi van, ha ő igen?
Mindig azt gondoltam magamról, hogy én olyan hosszú kapcsolatos lány vagyok, de kezdem úgy érezni, hogy nem is vagyok olyan szuper jó és tapasztalt a rendes, működő párkapcsolatokban, mint azt gondoltam előtte. Nekem igenis kellenek csendes napok, én idő, de nem ilyen csinált módon, hogy veszek egy óra habos fürdőt, hanem az igazi pár napig csinálom a dolgomat, te meg csináld a tiédet módon. Ráadásul még egy istenverte kádam sincs, amiben habos fürdőt tudnék venni.
Vajon melyik az ideális kor, amikor elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy túl korán vagy túl későn vagyok? És nem csak ebben van kettősség. Úgy érzem, hogy nagy harcok dúlnak bennem, hiszen az egyik felem a végsőkig harcol a nem létező függetlenségemért, a másik felem pedig már a nagyobb lakást tervezi, hogy párként kényelmesen elférjünk minden eshetőségben. Hiszen “időben” vagyok, ezt mondják. Életidegen az egész helyzet, és a “szingli” felem már húzná is a nyúlcipőt, mikor ilyen mondatok hangzanak el, hogy “de lehet, hogy ez már az utolsó párkapcsolatod”. Te jó ég! Többféleképpen is horror az ilyen mondat. Még az életem jó hetven százaléka előttem van és innentől kampó nekem, és jöhet a pelus vagy meg annyira szörnyű vagyok, hogy ha ő elhagy, akkor annyi volt nekem, lehúzhatom a rolót, finito?
De innentől felmerülhet a következő kérdés, hogy vajon milyenek a mai párkapcsolatok? Együtt a világ ellen? Vagy együtt a függetlenség ellen? Együtt egyáltalán? Honnan tudjuk, hogy megtaláltuk a társunkat, akivel nem leszünk egyedül, mégis valakivel, miközben társas magányban szép csendben elütjük az időt?!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: